1.

Az ontológiai diskurzus az ógörög időkig nyúlik vissza (Hérakleitosz, Parmenidész, Platón, Arisztotelész), és – hullámzó értékű hozadékkal, sokféle megközelítéssel, de – máig tart. Születése, története az ember „magára-ébredésével” és ebből fakadó identifikációs kényszerével függ össze abban a világban, amelyet érzékeivel tapasztal. Tulajdonképpen minden jelentős filozófus hozzátett valamit a történethez. A feladat eleve kettős és reménytelenül nehéz volt. Egyetlen szubjektumként, pusztán gondolati úton, szentenciákat kellett találni a valóság egészére a kor primitív empirikus színvonalán és – a kereszténység megjelenésével – annak ideológiai béklyóiba szorulva, amely az embert és a világot ab ovo egy transzcendens lény alá rendelte, és ezzel be is rekesztette a további gondolkodást, meghagyva és kijelölve a létfilozófiát az istenbizonyítások egyetlen terepének, feladatának.¹ Ellenerőt adott viszont a szaktudományok kialakulása és gyorsuló fejlődése, a gondolkodás differenciálódása azáltal, hogy minden megoldott probléma új problémák sokaságát szüli, továbbá a leküzdhetetlen tudásvágy, amely kétségkívül az ember nembeli lényegének része. Mára az ontológiát sok-sok felvetés párhuzamos együttélése jellemzi, talán egyetlen hozadékkal – tárgyával –, amelynek központi eleme a létfogalom.







1 Természetesen más világvallások is dominálták-dominálják a befolyásuk alatti földrajzi teret, de egyikükről sem ismert, hogy máglyahalálra küldték volna a legkiválóbb gondolkodóikat.

2.

A létfogalomnál nincs általánosabb fogalom, mivel a valóság valamennyi tárgyát és megjelenési formáját magába foglalja, ezáltal a legegyetemesebb valóságot fejezi ki. A tág, pontosabban a lehető legtágabb határok azonban nem jelentik a belső struktúra hiányát, a nembeli különbségek tagadását vagy osztályozhatatlanságát, a tárgy tárgyalhatatlanságát. Tisztázni kell, mi a lét és a nemlét, a matematikai és a fizikai valóság, a természet és a természetfelettiség, milyen viszonyban állnak ezek egymással, és állást kell foglalni Isten ügyében is. Mindezekre, véleményünk szerint, a természettudományok utolsó száz évben lezajlott drámai fejlődése miatt jött el éppen most az idő. A kölcsönhatások egyesítésének, az idő, a tömeg, az anyag, a gravitáció átértékelődésének és a határozatlansági elv evidenciájának korában más „végső kérdéseket” kell feltenni a helyes válaszokért, mint korábban. Ide tartozik az ember szerepe is, hiszen a lét mint filozófiai kategória, értelmezhetetlen az azt értelmező szubjektum nélkül valóságosan létező és virtuális világ esetén is.
Az első, amit meg kell említeni, a lét totalitása. A vákuum hiánya, a téridő strukturáltsága és a mozgás egyetemessége miatt minden dolog létezik, ami anyagi vagy fogalmi téren megragadható, paradox módon még a nemlét is, amely a lét (szintén totális) tagadásával önálló entitást nyer. Másfelől a lét folyamat is, amely az anyagiságtól a tudatállapot felé tart. A percepció során az agy rendezetlen információhalmazt rögzít, a megértésben összevetéssel, rangsorolással, absztrakcióval törvényszerűségeket ismer fel, amelyeket alapköveknek tekint. A folyamattal sajátos mikrokozmosz, a valóság „tükörképe” épül fel a szubjektumban, vagyis a megismerésben a fizikai világ mintegy megkettőződik, a tükörben azonban már csak szubsztanciájával szerepel. Az anyag – az élő anyag lépcsőfokán keresztül – folyamatosan differenciálódik, tudatállapota nő.

Ebben a „felállásban” a véges Univerzum anyaga a tárgy, a létezési módját meghatározó törvények összessége pedig az alany. Egymástól való függőségük kölcsönös, mert nem csak az anyag nem képzelhető el tulajdonságok nélkül, hanem a törvények érvényesülése is csak az anyagi világon keresztül lehetséges. Ezért kimondható, hogy a lét hatás és viszony is, hiszen egyetlen eleme sem független az összes többitől, illetve az egésztől. Mindezek azonban semmit sem mondanak a létezés eredetéről, „okáról”, a teremtés vs. teremtődés dilemmájáról, egyáltalán a lét bizonyíthatóságáról vagy bizonyíthatatlanságáról. A világ éppúgy lehet virtuális, mint valóságosan létező. A szubjektum annak része, tehát megismerése korlátozott. Ugyanez a helyzet a teremtéssel is. A transzcendenciát a létfogalom alapján száműznünk kell, mert az egyetemes valóságon kívül semmi sem létezhet, így az oksági elv miatt nem lehet oka a teremtés következtében okozatként létező világnak. Sajnos az ontológia történetét, érdekes felvetései dacára, végső soron kudarctörténetnek kell tekintenünk. Így maradt máig (a gondolkodás grandiózus erőfeszítései ellenére) Isten is hitkérdés. A „spontán teremtődés” viszont nélkülözi az okot, ezért nem képviselhető.
Ha egy kérdésre végképp nincs válasz, akkor a kérdés volt rossz. A hagyományos ontológiának új megközelítésekre van szüksége, ezáltal (legalább átmenetileg) meg kell engednie bármilyen választ korábbi kérdéseire, indifferensnek tekintve azokat. Az új kérdések alapvetőbbek az előzőeknél. Nem azt kell kérdezni, hogyan lett a világ és milyen, hanem hogy van-e, s ha igen, mi az pontosan.
A lét a priori definíciója nem lehet más, mint a nemlét pozitív tagadása. A bővebb válasznak ugyanakkor nélkülöznie kell a transzcendens elemet és a létfogalom szerinti egyetemes valóságból kell származnia, amelyen nincs „kívül”. Ehhez új fogalmat kell bevezetnünk, ami összegző jellegű, tehát tartalmát tagolni, strukturálni szükséges.

3.

A matematika különös filozófiai kategória, és speciális viszonyban áll a fizikai valósággal. Nem anyagi természetű, ezért tértől és időtől független, de igazságaiból minden fizikai törvény levezethető (fordítva ez nem igaz, a fizikai törvényekből kizárólag a fizikai jelenségek vezethetők le). A matematikai elemek (számok, axiómák, tételek, igazságok, paradoxonok stb.) és összefüggéseik végtelen halmaza alkotja a matematikai valóság fogalmát. A matematikai valóság része az egyetemes valóságnak (ezért létezése nem vitatható), de nem része a fizikai valóságnak, hanem alapja azáltal, hogy determinálja létezési módját. A fizikai valóság manifesztuma, sajátos transzformációja, „képi megjelenülése” a matematikai valóságnak (Platón barlanghasonlata), amely ugyanakkor tágabb kategória is emennél. A Bolyai-féle görbült tér nem cáfolja az euklideszi geometria tételeit, csupán kiterjeszti a nem-euklideszi geometriára. A „síkvilágban”, amelynek fizikája ugyanúgy a matematikai valóság része, a háromszög belső szögeinek összege továbbra is száznyolcvan fok. A matematika törvényei a „fekete lyukak” vélhetően más fizikáját is meghatározzák.² Végtelenül sok fizikai valóság létezhet, matematikai valóság azonban egy van és az mindentől független, állandó és entrópiája nulla. Ennek ellentéteként, ontologikusan a fizikai valóságok nélküli állapot is elgondolható, ilyenkor az egyetemes valóság egyenlő a matematikai valósággal.



2 A fekete lyukak gigantikus energiája valószínűleg átszakítja háromdimenziós terünk korlátait és új kiterjedést nyit a negyedik felé, ahol másfajta fizika érvényes, például a fény sebessége kisebb. Elgondolkodtató, hogy a galaxisok középpontjában rendre megtaláljuk a fekete lyukat.

A matematikai valóság fogalmának bevezetése a létfilozófiába rengeteg könnyebbséget kínál a gondolkodás számára. Világunk innentől nem létezik, amelynek központi kérdése eredete, jövője, lényege, hanem létezhet vagy nem attól függően, hogy a matematika igazságai megengedik-e létét. A szubjektum – noha a lét súlya tovább nyomasztja – egyszerre szabadul fel a transzcendencia és az anyagelvűség keserves zsákutcájából és megérti, hogy legfontosabb része a tudata, sőt e világbeli léte egyetlen felmentése, igazolása. A teremtés-mítoszok alkonya ez, a sötétségé, amely évezredekig fékezte az ember valódi emberré válását. A matematikai valóság nem antropomorf – nem tilt és nem utasít, nincsenek etikai normái –, központi eleme pedig az információ, amelynek permanens cseréje a lét közvetlen megélése és szabadság a hit szolgaságával szemben.
A létszerkezet, végezetül, egyszerűen ábrázolható a következő láncolati sorral: matematikai elemek összessége = matematikai valóság > transzformáció (anyag/energia, fizikai törvények) > differenciálódás: szervetlen, szerves, élő, értelmes anyag > mesterséges intelligencia > matematikai igazságok keresése stb. Mindezek mélyén – mint írtuk – alap- és közvetítő egységként az információ áll, amelynek identifikációja új nehézségeket támaszt számunkra.

4.

Az információ az anyag és energia mellett a világ harmadik alapentitásának tekinthető. Mennyisége nem feltétlenül függ az azt hordozó anyag vagy energia mennyiségétől. A megmaradási törvények nem vonatkoznak rá. Ugyanazon anyag/energia konfiguráció, kontextustól függően eltérő információmennyiséget jelenthet. Az információ az egyetlen dolog a világon, ami átadásakor nem fogy el, sőt – éppen azáltal – duplázódik. Egy információ-forrás elvileg korlátlan számú vevőnek adhatja át ugyanazt az információmennyiséget. Keletkezhet a „semmiből” vagy más információkból, korlátlanul előállítható, de el is veszhet, megsemmisülhet és megsemmisíthető. Az anyag szervezettségi foka és információtartalma egyenesen arányos. Ezért a Földön az élőlények megjelenésétől kezdve az információmennyiség gyorsuló ütemben növekszik. A folyamat látszólag sérti az entrópia elvét, valójában azonban nem, mert energiát igényel a tágabb környezetből (innen az élőlények állandó energiaéhsége), ahol ez nagyobb mértékben növeli a rendezetlenséget a lokális csökkenés mértékénél. Az összefüggés igazából fordítottan igaz: maga az általános entrópia-növekedés váltja ki – egyéb feltételek mellett – azoknak a szigeteknek a létrejöttét, amelyeket „entrópikus zárványoknak” nevezhetnénk. A földi élőlények mellett ide sorolandók a számítógépek is.
Mindezzel elérkeztünk a gondolatmenet legnehezebb részéhez. Adott egy koherens, absztrakt elméleti világ, amely kizárólag gondolkodással kutatható. Létezik másfelől tapintható, dinamikus világunk, amelynek immanens eleme a mozgás, és amelyet önmagában nem ismerhetünk meg, mert törvényein keresztül szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Hogyan oldható fel a nembeli különbségből fakadó ellentmondás? Hogyan egységesíthető az egyetemes valóság? Kérdések, amelyekre válaszolnunk kell.

5.

Meggyőződésünk, hogy a 20. század fizikai eredményei birtokában a matematikai és fizikai valóság dualitásából fakadó ontológiai ellentmondás feloldható. Ehhez azonban meg kell ragadnunk mindkét oldal immanens elemeinek a lényegét, és fellelni alapjukon a kötődés valódi tartalmát. Arra kell válaszolnunk, miért használhatók oly jól a matematikai egyenletek a fizikai valóság leírására, illetve a két entitás milyen viszonya „szolgáltatja” a lét emberi elmével való felfoghatóságát, ha erre egyáltalán van lehetőség.
Előbb a fizikai világ főbb ismérveit vesszük szemügyre. A tömegenergia ekvivalenciája lehetővé teszi, hogy az energiára összpontosítsunk, hiszen az anyag nem más, mint lokálisan extrémmé sűrűsödött energia megbecsülhető kezdettel és véggel, s persze mindazon következménnyel, amit az anyagi világ jelent. (Ez nem jelenti azt, hogy például a részecskéket és viselkedésüket, mint az energia speciális megjelenési formáját, kihagyhatnánk az elemzésből.)
Az energia fundamentális elem. Inkább filozófiai, mint fizikai megfogalmazásban: potenciális vagy megvalósult változás, illetve sűrűségi különbségéből fakadó feszültség, amelynek megszűnéséhez változásra van szükség. Ezt a változást – mivel vákuum nem létezik – az energia a részecskék energiatartalmával releváns kölcsönhatásban fejti ki, amelynek egyetemessége a világ fizikai alapja. Az energia hullámvonalban terjed és kvantált szintjei vannak, így végső soron két különböző energiaszint – két számérték – diszkrepanciájának kiegyenlítődési potenciáljáról van szó, mindig a magasabbtól az alacsonyabb felé – a feszültség csökkenése irányába.

Az energia terjedésénél egy pillanatra meg kell állnunk. A kifejezés a mozgás képzetét kelti bennünk. Talán helyesebb energiaközlésről beszélni, amelyben az energia okozta kvalitatív változás (a tér hullámvonalú deformációja) mindig újabb és újabb térrészeket érint, miközben az energiaforrás a helyén marad. A különbség filozófiailag is felveti a mozgás problémáját. Úgy véljük, nem pusztán terminológiai kérdésről van szó. Mozgás-e a változás? A mozgásban mindig benne van a változás, de fordítva nem feltétlenül. A mozgás kvantitatív paraméterekkel egzaktul leírható folyamat. A változás kvalitatív, fogalmi kérdés. A celluloid filmszalag fényképek sorát tartalmazza, ahol minden kép apró változást mutat az előzőhöz képest, de amit látunk, még nem mozgás. Ha sorrendben levetítjük őket, értelmezhető eseménysorrá, történéssé állnak össze, ami már az. Véletlenszerűen összeállított, egymással össze nem függő képek egymás utáni vetítésével végképp csak a képek váltakozását látjuk. Mindez arra utal, hogy a mozgás a fejünkben áll össze és valójában képzet az értelmünkkel összekapcsolható elemek között. Fizikai különbség a vetítések között ugyanis nincs. Észlelési, értelmezési – végső soron információközlési – jelenséggel állunk szemben.
A tér kérdését már érintettük. Egy univerzum kiterjedéseinek száma egyenesen arányos összenergiájával. A dimenziók az összenergia növekedésének meghatározott küszöb-értékein kibővülnek eggyel. Az energia ilyenkor új kiterjedést teremt. Mivel a természet egyensúlyra törekszik, az n dimenziójú térben ezután az energia sűrűsége a lehető legátlagosabban, legkisebb feszültségen oszlik el. Ennek (egy később érintendő összefüggés miatt) nullához közelinek kell lennie anélkül, hogy a nullát érintené, ami az egymásnak ellentmondó követelmények miatt a nullához végtelenül közeli, állandó fluktuációval valósulhat meg. Saját, háromdimenziós univerzumunk ezt az állapotot tágulással tartja fenn, ami arra utal, hogy összenergiája relatíve túltelített. (A tágulást pozitív, a gravitációt negatív energiának kell tekintenünk, amelyek összege 0 körüli, vagyis megvalósítja dimenzionális egyensúlyát.)

Mindez egybevág azzal a mostanában egyre többször hallott felvetéssel, hogy a fizika egésze leírható a mínusz 1 és 1 közötti tartománnyal, amelyben csak a végpontok és a nulla nem szerepelhetnek. (Aminek ontológiai vonatkozása is van, amennyiben a létet egynek, a nemlétet pedig 0-nak tekintjük. Az állítás megdöbbentően belesimul Gödel 1931-es nemteljességi tételeinek következményeibe,³ amelyek súlyos csapást mértek a matematika-filozófiára, és ma sem tudunk mit kezdeni vele. A kudarc az ontológia kudarca is. A tételekből következően, matematikailag a lét se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Marad ugyan a filozófiai megközelítés, de az Platón óta nem hozott érdemleges eredményt, így Gödel – saját számításai alapján – maga is platonistává vált (Platón szerint a fizikai világ virtualitás, a matematika lényege pedig felfoghatatlan emberi ésszel). Ha a feltételezés igaz, megmagyarázná, miért nem létezik kiterjedés nélküli pont és abszolút nulla fok – nincs nulla energiájú állapot.










3 Feltéve, hogy egy matematikai elmélet ellentmondásmentes, mindig megfogalmazható benne olyan kérdés, amelyre nem létezik válasz. (Ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben az „ez az elmélet ellentmondásmentes” mondatnak megfelelő formális kijelentés nem bizonyítható.)

6.

A legfontosabb, amit a dualitás dilemmájában felvethetünk: hogyan lehetséges, hogy miközben a matematikai valóság abszolút független a fizikai valóságtól, önmagában álló és tisztán elméleti, továbbá – néhány axiómán és tételen kívül – alig tudunk róla valamit, aközben minden fizikai jelenség, törvény ügyében a matematika mondja ki a végső szót, egyetlen megbízható forrásunk és mércénk a fizikai világ megismerésében?
A matematika, némileg triviálisan fogalmazva egy tudás-, törvény- és információtár, amely magában hordozza a harmóniát és a diszharmóniát, feloldható és feloldhatatlan ellentmondást, többféle végtelennel rendelkezik. Amikor a matematika belső, nem triviális összefüggéseit vizsgáljuk, rendkívüli nehézségekbe botlunk. A matematika-kutatás története tele van a tudományág egységes rendszerbe foglalásának küzdelmével és az e célból felállított, ám rendre megbukott elméletekkel. Jelenleg a halmazelméleten van a sor, egészen odáig, hogy egyesek szerint a matematika egyenlő a halmazelmélettel. Vajon miért zárja el előlünk a matematika ennyire a belső világát? (Már most sejthető, hogy bármeddig haladunk a természetes számok tengelyén, a prímszámok előfordulásában sohasem találunk rendszert. A π-vel – mint hányadossal – ugyanez a helyzet.) Ugyanakkor (s ez legitimálja a matematika-filozófiát) akad olyan eset is, amikor a matematikusok egy axiómát tartalmilag hibásan interpretálnak, filozófiailag viszont helyes válasz adható. Ilyen a nullával való oszthatatlanság elve. A kérdés sokat elárul a matematika „viselkedéséről” is. Ha x-et osztani akarjuk 0-val, a filozófus megkérdezi: mit is akarunk? Adekvát a válasz, hogy semmit, mert az x-et nulla felé elosztani azt jelenti, hogy a semmi felé akarjuk osztani, vagyis nem akarjuk elosztani. Nem a matematika tiltja, mi nem akarjuk elosztani, s minél nyomatékosabban fejezzük ki szándékunkat, annál nyomatékosabban tagadjuk meg azt.

A fizikai valóság leírását szolgáló matematikai műveletek lényegesen eredményesebbek, mint amikor közvetlenül a matematikára kérdezünk rá. Ez arra utal, hogy a matematikai valóság strukturálisan tagolt, és tartalmaznia kell egy olyan tartományt, szekvenciát, amely univerzumunk matematikai alapja, ezért könnyebb a hozzáférés. Mindez egy olyan, jól körbehatárolt programot feltételez, amelynek vázát e tartomány szabályai adják, történései pedig a szabályok bonyolult leágazásai. Amikor tehát a fizikai világra nézünk, abból a matematikai programból származó, rendszeralkotó információhalmazt látjuk, amelyből magunk is származunk, és amikor cselekszünk, magunk is e szabályoknak engedelmeskedünk. Létünk ilyen értelemben valóságos. Az információ csak akkor információ, ha annak adójához vevő is társul. Ezek a vevők mi vagyunk, mert az információ bennünk ér véget, egyfajta tükörként funkcionálunk, válunk a létezés részévé. Azt, hogy „valóságosan” létező tárgyak, környezeti elemek képében pusztán matematikai kategóriákat, információkat látunk, rendkívül nehéz elfogadnunk, mert még mindig inkább percepcionális lények vagyunk, mint absztrahálók, így minden dolog fizikai valóságként jelenül meg számunkra.
Ha belenézünk a tükörbe, létezőnek tekinthetjük-e a ránk visszanéző tükörarcunkat? A fénysugár, amely információt szállít szemünkbe, biztosan létezik. A tükörarc – mint az információ forrása – ahogy saját arcunk is – szintén létezik. Az a fény is létezik, amely arcunkról a tükörre juttatta az információt és az erőmű is létezik, amely ehhez szolgáltatta az áramot. A sort folytatni lehetne, míg a számok világába nem jutunk, ahol már csak számértékek vannak és az azokat közvetítő egységek, a bitek.
A matematikai valóságot nem teremtette senki: van. Struktúrája lehetővé teszi a létezést, de nem kötelezővé. Minden – ennél mélyebb, alapvetőbb – kérdést feltenni értelmetlenség. Létezése oka igazságaiban van.

1.

A tudat az anyag ma ismert legmagasabb rendű szerveződésének működése, produktuma. Ez a működés egyrészt az anyagi alapon belüli biokémiai folyamatokból, másrészt a környezettel folytatott interaktív kommunikációból, információcseréből áll. Határköve, küszöbértéke az éntudat megjelenése. Az anyag a természet részeként objektív, de produktuma, a tudat szubjektumként viselkedik. Az anyagi alap entrópiája alacsonyabb a tágabb környezeténél, fennmaradása tehát energiát igényel, amit onnan vesz fel. Az energia-igény a rendszer működése során időben növekvő, mert az információ, annak átadásával – ellentétben az anyaggal – nem fogy el, sőt szaporodik, így a tudat immanensen önépítő, önfejlődő, további differenciálódása programozott. A tudat eleve szociális kategória, mert nem létezhet az állandó információcsere nélkül, ami megelőlegezi fejlődésének következő fázisát, a társadalom-alkotás lépcsőfokát.
A tudat anyagi alapja tagolt. Az információk feldolgozása, a stratégiai döntések meghozatala az alap kisebb (bár strukturálisan legdifferenciáltabb) részének funkciója, amelynek ki kell egészülnie az energia beszerzésének, tárolásának és racionális szétosztásának egységeivel, továbbá a percepciót és a fizikai válasz-reakciót biztosító input-output apparátus működésével. Nem döntő, de fontos a mozgás, helyváltoztatás megoldása is.
Lássuk most már a tudat működési mechanizmusát. Az információk az anyagi alapba rendezetlenül, ömlesztve jutnak be. A tudatnak hatalmas, sokrétű és bonyolult feladata van velük. A feldolgozás elemi feltétele a rövid távú memória, ami legalább a feldolgozás idejére rögzíti az új információkat. A feladatsor a hosszú távú memóriával fixált, nagy mennyiségű és rendezett tudásbázissal, és az ekkor nélkülözhetetlen intuitív szelekcióval kezdődik. Itt dől el, mely információk esélyesek a hosszú távú memóriával védett tudásanyag logikai rendjébe integrálódni, melyek hullhatnak ki gyakorlatilag rögtön.

De a szelekció a tényleges integráció során is folytatódik, mert az újak egyetlen eleme sem lehet összeférhetetlen a bázis logikájával, ha pedig az, és mégsem eldobható, a tudatnak az ellentmondást fel kell oldania. E feloldás a megértés pillanata, az ezeket áthidaló és a hozzájuk vezető munka az információk összevetésével, rangsorolásával és az egészhez szükséges absztrakcióval pedig a gondolkodás. E tevékenység átfogó, rendszeres gyakorlata a megismerés, ami egyben a tudat létezésének egyetlen értelme is. A megismerés valójában a környezet leképezése, a valóság esszenciája, az igazság megragadásával és koherens elemként való beépítésével az igaznak vélt tudásalapba, a környezettel folytatott párbeszéd első fele. A tudatműködés különös és elgondolkodtató vonása, hogy annak során anyag kommunikál az anyaggal a nem anyagi természetű információ – mint nyelv – révén.
A válaszreakció relevanciája a valósággal a leképezés egzaktságától függ. A tudatnak az éntudat csupán alsó küszöbértéke, onnantól annak színvonaláról, intellektualitásról kell beszélni. Ez az egyes „tudathordozók” széles spektrumát feltételezi. Bár a tudat megjelenése már eleve magában hordozza a tudatnak a saját létezéséhez való ragaszkodását, az értelem színvonala meg is növeli az értelem birtokosának fennmaradási esélyét azzal, hogy egzaktabb, relevánsabb válaszokat ad a valóság kérdéseire.
A tudatműködés sajátos ellentmondást hoz felszínre a fizikai világon belül. Az anyag, így a tudatos anyag is, alávetett az entrópia törvényének, ami ellentmond a tudat önfejlődő, egyre rendezettebb állapotba haladó természetének. Így a tudat megjelenésével „entrópikus zárványoknak” nevezhető lokalitások keletkeznek, amelyben a tudatnak „meg kell oldania” anyagi alapjának alacsony entrópia szinten tartását, sőt – fejlődése érdekében – folyamatosan csökkentenie kell azt. Az anyag szembekerül saját működésével. Az ellentmondást a tudat úgy oldhatja fel, hogy folyamatosan „frissíti” anyagi alapját, vagyis lecseréli annak elemeit erodálódásuk mértékében.

Miközben, persze, fejlődése során egyre több energiát használ fel, vagyis általános értelemben és a szélesebb környezetben entrópia-növekedést okoz, úgyhogy az egyetemes törvény nem sérül. (Entrópia-csökkenéssel az élettelen világban is találkozunk. Ilyen a kristályok kialakulása és növekedése, ahol elvileg 0 entrópiájú állapot is létrejöhetne abszolút zérus hőfokon, ami éppen emiatt nem érhető el, csak tetszőlegesen megközelíthető. Az anyag nem rendeződhet tökéletesen rendezett alakzatba sem az élő, sem az élettelen világban.)

2.

Feltűnhet, hogy a tudatműködés fenti, vázlatos leírásánál még a fogalomhasználat szintjén sincs nyoma az általunk ismert egyetlen tudatos lény, az ember említésének. Ugyanez a helyzet a földi bioszféra egészével is. Ez nem véletlen. Meg akartam mutatni, hogy a tudat önállóan is tárgyalható, autonóm kategória, amely ugyan sohasem választható el anyagi alapjától, minőségi ugrást jelent az anyagi világon belül. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a földi tudat mégiscsak biológiai alapú. A kérdés csak az, hogy az általános értelemben vett tudat kizárólag biológiai vagy más, tisztán elektromos, atomi, szubatomi stb. úton is megjelenhet-e, illetve megtörténhet-e ez spontánul, vagy sorrendben tényleg a biológiai alapúé-e az elsőség, hogy a már kifejlődött tudat új intelligenciákat teremthessen. Ehhez előbb meg kell próbálnunk definíciót alkotni az életre.
Az élet egy nyitott egyensúlyú, úgynevezett lágy rendszer, amely a szerves molekulák mind bonyolultabbá szerveződése során – az elektromosság belépésével – spontánul, de törvényszerűen, minőségi ugrásként jelenik meg legalább két életjelenséggel, az anyagcserével és a szaporodással, valamint azon elidegeníthetetlen vonásával, hogy aktívan keresi elhasznált energiája pótlását, ami az élettelen világban ismeretlen. Az élet fennmarad mindaddig, amíg az élőlény energia-egyenlege vészesen el nem billen negatív irányba, illetve intaktsága, struktúrája (külső vagy belső okokból) nem sérül végzetes mértékben. A sérülés lehet egyszeri és végzetes, alapvetően azonban az élettartam során elszenvedett apró sérülések, és az azokból fakadó szerkezeti deformációk, működési diszfunkciók akkumulációja vezet az elhasználódás olyan fokára, amelyből nincs visszaút. Az élet ennek végzetes következményét a szaporodás lehetőségével váltja ki. Az élőlények nem birtokolják az életet, hanem képviselik.

Az élet, saját fennmaradását – mint specifikus természeti jelenség – azon élőlények programozott halálával fizeti meg, amelyek szervezettségi szintjükkel és strukturális épségükkel már legkevésbé képviselik, és azokra cseréli fel, amelyek (e két kritérium tekintetében) eleve arról a szintről indulnak, amelyen a kiiktatódók életívük csúcsán álltak. Az egyes élőlények tulajdonképpen impulzusoknak tekinthetők, amelyek generációs láncában az egyed mindig nagyobb nyomatékkal jelentkezik elődjénél. Ez a tény alighanem az evolúció legfontosabb hajtóereje és kulcsa.
Az élet morfológiai alapegysége a sejt, amely egyszerre izolált és anyagcsere-érdekei szerint szelektíven átjárható. Kémiai alapja a fehérje, amely páratlanul gazdag variabilitással és szerkezeti sokszínűséggel rendelkezik, fontossága pedig el nem túlozható. Az élet tulajdonképpen a fehérjék létezési módja. Az élő anyag a periódusos táblázat igen sok elemét használja fel. Az élőlény megjelenési formájában és viselkedésében szinte végtelen, és mindegyikben egy kötött, de bizonyos játékteret is magába foglaló programot, szoftvert valósít meg, amelyet reprodukciója során több-kevesebb hibával átörökít.

3.

Azt kérdeztük, milyen útjai lehetnek a tudatos anyag spontán megjelenésének.
A szubatomi részecskék mozgását, viselkedését szigorúan meghatározzák a kölcsönhatások, ezért e szintről az anyag evolúciós differenciálódási potenciálja kevéssé várható (ami nem jelenti azt, hogy mesterséges, például kvantumfizikai úton kizárhatnánk azt). Az elektronhéjak szerkezetével más a helyzet. Az élet négy alapvető kémiai eleme a szén, hidrogén, oxigén, nitrogén. Ebből három egymás mellett foglal helyet a 6-os, 8-as és 7-es rendszámmal, egy pedig (a hidrogén) az egész anyagi világ alapvető eleme. Ez az a „tömb”, s a jelek szerint az egyetlen a periódusos táblázatban, ahol mintha valamiféle „rezonancia”-jelenség lépne fel az anyagban, amitől az valósággal „kivirágzik”, s rendkívül bonyolult vegyületmolekulák létrehozására képes. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek határai a földitől eltérő fizikai viszonyok (a víz és a kémiai elemek többségének jelenléte, a tömegvonzás nagysága, hőmérsékleti és nyomásviszonyok, stb.) tekintetében igen szűkek. Mindenesetre az anyag a szerves nagymolekulák szintjén alkalmassá válik az „életküszöb” eléréséhez. A tudathoz vezető út innen a soksejtű szervezetek megjelenésén, a fajok szétágazásán és egyáltalán az evolúción keresztül hosszú, de törvényszerű. Az élőlény túlélési esélye egyenesen arányos környezete megismerésének pontosságával, amely kényszerű záloga tudatfejlődésének. A környezethez való jobb alkalmazkodást a természet egyrészt a faji diverzitással, másrészt a fajon belüli generációk egyedeinek mutációjával végzi el.

Adódna még az elektromosság, amely azért csábító, mert például számítógépeinkben az anyag – bonyolult konfigurációkba rendezve – elektromos árammal valóban működik, továbbá a biológiai életben is számottevő szerepet játszik. Ugyanakkor az elektromosság – tisztán, kémiai folyamatok nélkül – sosem vált kiváltójává ilyesfajta szerveződéseknek. A plazmaállapotot is megtaláljuk a hipotézisek között, ami azonban nem több science fictionnél. Hogy az élet spontán módon – legalábbis itt, a Földön – miért csak itt és így jelent meg, a természet nagy titkai közé tartozik. Alighanem bele kell törődnünk, hogy a tudat elsődlegesen csak biológiai evolúcióval érhető el, ezért – első megközelítésben – nem általában az idegen tudatot, hanem a földihez hasonló fizikai viszonyokat kell keresnünk. Ez a jelenlegi kozmológiai gyakorlat is. Más kérdés, hogy a grandiózus erőfeszítések ellenére mindmáig sikertelenül, ami keveseket késztet elgondolkodásra. Pedig létezik egy összefüggés, amelynek felismerése meredeken megváltoztatná a problémához való hozzáállásunk irányát. A mesterséges intelligenciáról sokat beszélnek és írnak. Én nem szeretem a kifejezést, mert elcsépelt és félrevezető. Hallatán primitív robotfélékre asszociál az ember, amelyeknek köze sincs a tudathoz, másrészt egy valódi intelligencia létrehozása is csak addig volna mesterséges, amíg léteznek azok, akik létrehozták. Utána eredetivé és egyedüli mércévé válna a környezethez való viszonyában. Márpedig ez igen hamar bekövetkezne, mert az ember részéről egy új értelem megalkotása csak akkor célszerű, ha az magasabb rendű az ember intellektusánál, azaz kapacitásban nagyobb, működésében hatékonyabb, vagyis eleve magasabb pontról startolna. E körülmény azonban gyorsabb fejlődést is eredményez, ami az ember periferizálódásához, majd kiiktatódásához vezetne.

Az ember farkasvakságban szenved, amikor az idegen tudatot önmagához hasonló létformákban keresi. Gondoljuk csak meg. A földi élet körülbelül 3,5 milliárd, az ember nagyjából egymillió éves. Ha az előbbi értéket huszonnégy órának tekintjük, az ember négy perce létezik. Ebben a négy percben túljutott a Naprendszeren, robotizálta a termelés hatalmas hányadát és felfedte saját genomját. Maradva a hasonlatnál, néhány másodperc múlva képes lesz új intelligenciát teremteni (ebben az ún. kvantumszámítógépeknek lehet szerepe), aminek következtében másodpercekkel később szükségszerűen eltűnik a színről. Amikor hozzánk hasonló, fehérjealapú létformákat keresünk, ebben a négy-öt perces intervallumban mozoghatunk, s ez – figyelembe véve az egyes naprendszerek széles életkori szóródását – eleve reménytelen vállalkozás. Nem csoda, hogy mindeddig kudarcos is maradt. A biológiai lét – bár úgy tűnik, kihagyhatatlan fázis – nagyon rövid ideig maradhat fenn és nem több lépcsőfoknál, ugródeszkánál a tudatfejlődés útján. A tudat általánosabb és szélesebb kategória, mint az élet, amelynek alighanem egyedüli funkciója a hozzá vezető út „kitaposása”. Az élet csak átmenetileg lehet a tudat kizárólagos hordozója, mert rajta keresztül s a tudatba érve az anyag egyik legbensőbb, legrejtettebb vonása érvényesül és nyilvánul meg. Az már csak ráadás, hogy az élőlény (legalábbis az anyag hihetetlen konfigurációs potenciálja viszonylatában) egyébként is igen primitív és célszerűtlen (mert legelső) hordozója a tudatnak. Óriási és irreálisan növekvő helyigénye van, kémiai energiával táplálkozik, gondolkodása atavista ösztönvilággal párosul, túlszaporodása állandó önpusztítással fenyeget. A földi élővilág fajai egymást falják fel. Mindezek miatt sokkal valószínűbb, hogy a mintegy százmilliárd galaxisból álló univerzum tele van saját intelligenciánknál nagyságrendekkel fejlettebb (hatékonyabb megismerésre képes) intelligenciákkal, amelyek egyfajta intragalaktikus hálózatot, „kozmikus társadalmat” alkotnak – a szintkülönbség miatt számunkra láthatatlanul és elérhetetlenül.

A világ – noha összentrópiája folyamatosan nő – az anyagiságtól a tudatállapot felé tart. A biológiai lény első lépésben – saját tudatát „töltve le” megfelelő számítógépbe – hibrid tudatot teremt, s a további fejlődés már ott zajlódik, miközben egyre inkább virtualizálódik fizikai léte. A számítógépek közötti kommunikáció fénysebességű. A folyamat az aktív csillagok kimerüléséig gyorsuló, azt követően egyre lassuló jellegű, de összességében rendkívül hosszú ideig tart. Az univerzum legfontosabb entitása – az energia – egy új entitásba, a már nem anyagi természetű információ rendezett halmazába szublimálódik. Ez együtt jár az energiamegmaradás törvényének érvénytelenülésével, mert a törvény az új entitásban már értelmezhetetlen. Az információ végső soron matematikai kategória. A tudáshalmozódás kikerülhetetlen folyamata a lét matematikai alapjaihoz való közelítés, az igazság pillanata.

1.

2018 tavaszán írtam egy ontológiai tanulmányt, amelyhez azért választottam a lehető legtágabb keretrendszert, mert az egyetemes lételméleten belüli legnagyobb egységek (természet, transzcendencia, emberi lét, tudat stb.) szerkezetének gyökeres átrendezése volt a célom. A lét valódi természetének megértése ebben a szerkezetben sohasem volt lehetséges. Ezért feladtam Istent, noha tudtam, hogy mindössze a hegeli dialektikával fűszerezett, földhözragadt materializmus marad a kezemben. Mindazonáltal (bár ontológiailag mindig hasznavehetetlen volt) a transzcendentális megközelítés és a rá épült egyházi és vallási intézményrendszer történelmi legitimációja nem vitatható és az sem véletlen, hogy a társadalmi evolúció adott fokán mindig és mindenütt megjelent a földön. Kanalizálta a társadalmi fejlődést és elodázta, kikerülte azon kérdések megválaszolását, amelyek fontosságuk dacára az adott kor szintjén megválaszolhatatlanok voltak. Az idő előrehaladtával, a természettudományok gyorsuló fejlődésével azonban mindinkább a progresszió kerékkötőjévé vált, mostanra pedig már tarthatatlan szerepű.
Ugyanakkor mit kezdjünk a tiszta anyagelvűséggel abban a korban, amelyben az annihiláció során megsemmisül az anyag, a fekete lyukakban örökre elvész, a szubatomi részecskék világában pedig hullámmá változik? Az önmagában vett materializmus még rövidebb zsákutca, mint az idealizmus, amelyet éppen e körülmény hívott életre. A szükség egy másik entitásra jottányit sem csökkent, a magyarázat továbbra is valamiféle dualitást feltételezett. A fizikai világ működésének alapjai fizikai úton megmagyarázhatatlanok. Rendező elvet kellett tehát keresnem, amely egyszerre több feltételt teljesít. 1. Száműzi a teremtés kérdését, amely nem tűnik el a Teremtő kiiktatásával; 2. Nem perszonalizálható;

3. Egyszerre van kívül és belül érzékelhető világunkon, meghatározva annak törvényeit a fizikai jelenségek végső okaként, mégis független, saját törvényekkel, amelyekre nincs visszahatás a fizikai valóság részéről; 4. Pusztán gondolkodással, absztrakcióval érhető el, percepcionális megnyilvánulása nincs; 5. Önmagában nem mutatkozik meg, de ha megkérdezzük, válaszol, tehát előhívhatóan létezik; 6. Nincsenek etikai normái, mint Istennek voltak.
Az említett tanulmánynak azért adtam a Tükörvalóság címet, mert elvégeztem egy gondolatkísérletet. Ha belenézünk a tükörbe, de nem ismerjük az arcunkat és tükröt sem láttunk soha, a megmutatkozó arcot egy tőlünk független, idegen ember arcának tekintjük, aki egy üveg túloldaláról mered ránk. (Egykori kutyámmal meg is tettem ezt, a földön elé helyeztem egy fürdőszoba tükröt. A kutya ugatott rá, kommunikálni kezdett ismeretlen „fajtársával”. Mivel az nem válaszolt, a kutya megkerülte a tükröt és mögé nézett. Persze nem talált semmit, ezért visszajött és újra próbálkozott. Ezt háromszor-négyszer megismételte, közben egyre zavarodottabbá vált. Végül dühbe jött, jókorát a tükörbe csapott a mancsával és eloldalgott.) Szóval, ha így teszünk, honnan tudhatjuk, hogy a tükörarchoz és a mögötte felsejlő helyiség tárgyai, berendezése alkotta világhoz bármiféle közünk lehet? Van egy képünk, amelyet szemléletesen leírhatunk – tudhatjuk, hogy milyen –, de nem ismerjük a lényegét. Önállóan létezőnek tekintjük. Kapcsolatát magunkkal, arcjátékunk alkalmazásával felismerhetjük a szimmetrikus válasz révén, azt azonban, hogy fotonok érkeznek rólunk az üvegre, ahonnan visszaütköznek és a retinánkon landolnak, nem fogjuk tudni. Még kevésbé, hogy az oda-vissza utazó fénynyaláb tengernyi információt hordoz, ami a leg-lényege az egésznek, vagyis hogy a tükörarc nem más, mint egyszerű információ-közlés, amely tudatunkban detektálódik.

Az információ említésével mondanivalóm küszöbére érkeztem. Az információ kettős identitású fogalom. Eredetileg matematikai kategória, de – a tudatos ember révén – elválaszthatatlan része a fizikai valóságnak is. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb taglalt dualitás-szükséglet második tagját végül is a matematikában találtam meg. Akkor ezt matematikai valóságnak neveztem el, ma inkább matematikai térnek nevezném, amelynek persze semmi köze sincs a hagyományos értelemben vett fizikai térhez.
A modell számos előnyt ígért a fennálló létszerkezethez képest, de két körülmény rendkívül meg is nehezítette a dolgomat. Hogyan lesz a diszkrét, hallgatag „törvénytárként” létező matematikából nyüzsgő, sokarcú és hangos fizikai világ? S ami még fontosabb: miért? Azt már akkor tudtam, hogy a hipotézis, amely a két entitás között lényegesen intimebb viszonyt feltételez a hagyományosnál (amely mindössze a fizikai jelenségek matematikai igazolására szorítkozott), – nehezen emészthető. Ezért a kettejük közötti kapcsolatot eufémikusan transzformációnak, „képi megjelenülésnek” definiáltam, továbbá, hogy a nyomasztó „másságot”, különbséget csökkentsem, kétségbeesett erőfeszítéseket tettem a fizika immanens elemeinek (anyag-energia, téridő, mozgás stb.) redukciójára, átértelmezésére. Egyes pontokon nem is volt nehéz dolgom. Kiderült például, hogy az energiának egyszerűen nincs(!) hivatalos, meggyőző definíciója (az E=mc² képlet a tömeg/energia ekvivalenciáját mondja ki, nem definiál). Ugyanez a helyzet az élettel is.

Azóta jelentősen radikalizálódtak és egyszerűsödtek a nézeteim. Mai véleményem szerint nincs két entitás, a lét egységes. Nincs fizikai valóság úgy, ahogy eddig értelmeztük, kezeltük és megéljük. Csak matematika van véges számú igazsággal és az azok közötti összefüggésekkel, amelynek a fizikai világ – velünk együtt – része. Azt gondolom, a fizika lebontható információk sokaságára (amelyek elemi egysége az 1-0 ellentétpár, a bit), azokon keresztül a priori matematikai igazságokra, amelyek az információ nyelvén beszélnek. Ez történhet úgy is, hogy az anyagi részecskék viselkedését a lehető legkisebb olyan adagra, kvantumra szűkítve vizsgáljuk, amelyhez mérhető mennyiséget adhatunk. S ezzel elérkeztünk a kvantumfizikához.

2.

Először is: mi a kvantum? Egy hasonlat jócskán megkönnyítheti a megértést. A magyar pénzrendszer „kvantumja” az ötforintos. Ha valami három, nyolc vagy tizennégy forintba kerül, nem tudunk pontosan fizetni. Az eladó vagy nem adja oda az árut, vagy – túlfizetve – „benyeli” a fölösleget. Amikor ezek a virtuális forintok összegyűlve elérik az öt forintot, újra valóssá és a pénzrendszer részeivé válnak. A szubatomi részecskék világában és a fizikai világ alapelemei esetében hasonló a helyzet. Energia­­közlés egy atommal nem tetszőlegesen, hanem szigorúan meghatározott adaggal, „dózissal” történhet. Ha az adag kevés, nem történik semmi. Ha éppen annyi, amennyi szükséges, akkor az elektron külsőbb pályára kerül. Ha túl sok, akkor is ez történik, de az atom a fölösleges energiát szétsugározza (becsületesebb az eladónál, aki zsebre teszi). De itt meg kell állnunk. A fizikusok tévesen alkalmazzák azt a kifejezést, hogy a részecske ilyenkor „külsőbb pályára ugrik”. Az elektron nem ugrik sehová, hanem egyugyanazon pillanatban megszűnik létezni a belsőbb pályán és megjelenik a külsőn. A két pálya közötti térben annyi időre sem tartózkodik, amíg átugrana. Ez nem egyszerű szemantikai, hanem tartalmi distinkció és azért fontos, mert egybevág mondandónkkal, és mint sajátos „időnélküliség” – aligha véletlenül – a témában még visszatér.
A kvantummechanikának – csak a rend kedvéért – négy említendő effektusa van. 1. Kétrés-kísérlet eredménye (hullám-részecske dilemma); 2. Határozatlansági elv (Heisenberg); 3. Alagút-effektus; 4. Kvantum-korreláció.

Témánk szempontjából az utolsónak van döntő jelentősége, ezért ezt tárgyaljuk. A közérthetőség kedvéért azonban néhány alapismeretre ki kell térnünk. Az elektronnak nemcsak az atommag körül van pályája, hanem saját tengelye körül is (spin: angol; forgás, pörgés). Ez lehet jobbra és balra forgó. A tengely állhat a koordináták (x, y, z) által meghatározott háromdimenziós tér bármely irányában egyenlő valószínűséggel, de megmérése nélkül sohasem tudhatóan. Ha viszont megmérünk egy elektront, azzal befolyásoljuk is állapotát, tehát már csak azt tudhatjuk meg, hova módosítottuk azt a mérésünkkel. Ezt ki is lehet használni. A Stern-­Gerlach berendezés egy inhomogén mágneses teret tart fenn, amely döntésre kényszeríti az elektronokat tengelyük és spinjük irányát illetően, így kiválasztható két olyan elektron, amelyek mindegyike az y tengely mentén áll, de spinjük ellentétes egymással. Ez az ún. szuperpozíció, a két elektronból pedig részecskepár lesz. Innen ered az effektus neve is: kvantum-összefonódás. A művelet után elvégezhető egy olyan kísérlet, amely a fizika eddigi legbizarrabb eredményét produkálja és konzekvenciája filozófiai természetű. Ha a két elektron közül az egyiket tetszőleges távolságra eltávolítjuk a másiktól (ez lehet a szomszédos szobától az Univerzum legtávolabbi sarkáig terjedő távolság) és a helyben maradtat tovább manipuláljuk, az azon elért változtatás azonnal, időkéslekedés nélkül megjelenik a távollévőn is. Ha például (nevezzük A-nak az egyiket) A-n az y tengely mentén megfordítjuk az elektron spinjét, B-n is megfordul – A-val ellenkező irányba. Ez a részecskék kvantumos viselkedésének nem egyetlen, de közülük a legmélyebb rejtélyét reprezentálja.

Einsteinnek nem tetszett az egész kvantumelmélet, noha ő használta először a kvantum kifejezést. Ellenérzésének közvetlen és közvetett oka volt. Nem állhatott olyan elgondolás mögé, amely magában hordozta a fénysebesség meghaladásának lehetőségét. Nem hihetett – determinisztikus alkatú fizikusként – abban sem, hogy felborulhat az oksági elv, megfordulhat az idő iránya és a világ hullámfüggvények sokasága által írható le, továbbá valószínűségi, statisztikai számításokkal kell beérnünk a tények konkrétan megragadható valósága helyett. Legélesebb vitája Niels Bohrral bontakozott ki, akinek azt mondta, hogy „Isten nem vet kockát”, amire Bohr úgy válaszolt: „maga nem mondhatja meg Istennek, hogy mit tegyen”. Nem feltétlenül hibásnak, hanem hiányosnak tartotta az elméletet. Legjelentősebb szembefordulása 1935-ben publikált gondolatkísérlete volt, amely lokális realizmus néven híresült el. Ebben – éppen az összefonódás kapcsán – azt próbálta bizonyítani, hogy a részecskék között már a kísérlet előtt rejtett kapcsolat van, amely megmagyarázza viselkedésüket – ahogy ironikusan fogalmazott – a „kísérteties távolhatás” nélkül is. Az akkori fizikus-társadalom többsége azonban már sejtette, hogy Einstein vesztett ügyért harcol. 1964-ben aztán J. S. Bell, a CERN fizikusa (Einstein ekkor már nem élt) kidolgozta a Bell-féle egyenlőtlenségi teszt elméleti módszerét és végre is hajtotta a kísérletsorozatot, amelynek egyértelmű végeredménye szerint a kvantumfizika kidolgozóinak következtetései helyesek. B elektron állapotváltozása az A-n történt változás hatása, azonnali és független az elektronok egymástól való távolságától. Azóta a kísérletet számtalanszor megismételték, lépésről lépésre kiküszöbölték a szkeptikusok ellenvetéseit, sőt egy harmadik elektron bevonásával százegynéhány esetben teleportáltak részecskéket az épület egyéb helyiségeibe.

Mit gondoljunk minderről? Milyen filozófiai konzekvencia vonható le az anyag szubatomi szinten valóban extrém, de kísérletesen bizonyított és mára gyakorlati tudománnyá fejlődő viselkedéséből? A kvantummechanika több ponton romba dönteni látszik hagyományos fizikai világképünket. Ezért legcélszerűbbnek látszik áttekinteni az anyagi világ egészét. A részecskék méreteinek az Univerzum mérete mintegy 1060-szorosa. Ebben az intervallumban az ember és földi környezete valahol középen áll. A relativisztikus fizikában, a „túlvégen” másféle, de szintén extrém viszonyokat tapasztalunk a középtartományhoz képest (tér-görbület, idődilatáció stb.). Az anyag tehát csak saját, szűken vett környezetünkben viselkedik „normálisan”, ami azonban csak az extremitások kisebb hangsúlyát, nem hiányukat jelenti. A kvantumos és relativisztikus fizikai anomáliák itt, középtájon „szelídülnek meg”, semlegesítődnek annyira, hogy nem, vagy alig mérhetők. Az anyag ezen a helyen mutat olyan stabilitást, amelyhez a klasszikus fizikai törvények rendelhetők. Ugyanakkor meg kell fontolni, mit értünk normális viselkedésen. A relativisztikus fizika pl. pontosabban írja le az anyagi testek mozgási törvényeit, mint a ­­newtoni. A kvantumfizikai effektusok azt mutatják meg, hogy bármilyen otthonosnak is érezzük világunkat, az nem annyiból áll, amit ismerünk belőle, sőt talán nem is az, aminek ismerjük. Egy ívről van szó, amely egységes tartalmat fed, de az egység az egész egysége és a klasszikus fizikai törvények ennek csak a középtartományát írják le. A kvantumkáosz premateriális állapotából kiemelkedő, egymással kölcsönhatásokba szerveződő, kettős természetű objektumok világa nélkülözi a tárgyállandóságot, a legnagyobb mérettartományokban pedig végzetszerűen hal meg az anyag (s vele a téridő), ahogy a galaxisok bezuhannak a közepükön lapuló fekete lyukakba. E két véglet közös tető alá hozásáról szólnak az egységes térelmélet megalkotásának évtizedes erőfeszítései a kölcsönhatások egyesítési szándékával, továbbá a jelenlegi kvantum-gravitációs kutatások is. Ha ezek eredményre vezetnének, a hagyományosan értelmezett fizikai világ egységes egészként állna előttünk.

Én azonban azt hiszem, ebben az esetben már nem értelmezhetnénk hagyományosan a fizikát, a természet új helyet jelölne ki számára a létszerkezetben.
Összpontosítsuk figyelmünket a szubatomi szintre. Mindenekelőtt a „hatás” fogalmát kell boncolgatnunk. A hatás az oksági elv közbülső eleme. Az anyagi világ rendjét négy kölcsönhatás bonyolult együttese tartja fenn. Általános szabály, hogy az erős kölcsönhatások kis méretekben és az anyag alacsony szervezettségi szintjén hangsúlyosak. Ezek növekedésével a gyengébbek kerülnek előtérbe, míg végül a leggyengébb, ám legnagyobb távolságokra ható tömegvonzás marad a rendezőerő. A kvantum-összefonódás jelensége azonban nem lehet e kölcsönhatások eredménye. Terjedésüket behatárolja a fénysebesség, továbbá az összefonódásnál nem egyszerű kötési-taszítási erőhatások, hanem bonyolultabb állapotváltozások (pl. a fény polarizációjának megváltozása) érvényesülnek. Határozott véleményem, hogy a szóban forgó hatást információs oldalról kell megközelítenünk. Hatást a makrofizikában mindig erők fejtenek ki. De hogy a hatás milyen lesz, azt az információk döntik el, bár ezeket mindig fizikai tényezők közvetítik. Ha tehát a kvantum-korreláció információs alapú folyamat, akkor kvantumszinten az információnak fizikai hordozó közeg nélkül kell terjednie, vagyis sebességét semmi sem köti. Ez megmagyarázná J. S. Bell kísérleti eredményeit, ugyanakkor – lévén az információ matematikai fogalom – a matematikai térbe helyezi az anyagi világ egészét. Az is kérdés, hogy elemi részecskék vagy szervetlen anyagi testek esetében beszélhetünk-e egyáltalán információról, vagy csak tudattal rendelkező objektumok lehetnek az információközlés kezdő- és végpontjai. Ez információelméleti kérdés. Ha az előbbire szavazunk, B elektronnak „értesülnie” kell A állapotváltozásáról. Ha utóbbira, akkor az A mellé kell állítanunk Alice-t, a B mellé Bobot, s akkor Alice-nek kell kitalálni, hogy milyen változást akar, viszont Bob agyában ér véget az információ útja, aki értelmezi a változást.

Ebben az esetben nem a részecskék, hanem két, tudattal rendelkező lény között bonyolódott le az információcsere, ami a tudat és az anyag közötti speciális kapcsolat révén a részecske állapotára is kihat. Ez – legalábbis az anyag legkisebb egységeit illetően – felveti a telepátia, sőt telekinézis létezésének reális lehetőségét is.
A kvantum-korreláció kísérletei eredményei egyébként már puszta létük-kel bontogatják a fizikai világ tartóoszlopait. Ha az effektust információ alapúnak tekintjük, az azonnali távolhatás a V_i=S/T összefüggésben megengedi a T=0 értéket, ami önmagában érvényteleníti a képletet. Ha abból kifejezzük az S-t (S=V_iT), akkor a T már lehet nulla, ami viszont maga után vonja a V_i' zérusértékét is, sőt az egyenlet csak akkor lesz igaz, ha S is az (0=0). Mindez a mozgás teljes kiiktatódását jelenti az az idővel együtt, mert utóbbi nincs előbbi nélkül.
Lehetnek más megoldások is. Hajdani professzorom szavajárása szerint egy jó hasonlat többet ér száz magyarázatnál. Ember, egyetlen személyben értve, nem létezik. Amikor azt mondjuk, hogy ember, rögtön két emberre, egy férfira és egy nőre kell gondolnunk, mert csak párosan, együtt hordozzák az emberi fajra jellemző összes jegyet. Ez igaz lehet elektronok esetében is. Az elektronok 1/2-es spinűek. Talán a szuperpozícióban lévő részecskepár nem pár, hanem egyetlen objektum két fele, ahol bármelyik fél állapotváltozása természetszerűleg együtt jár a másik félével is. Ebben az esetben távolhatásról sem kell beszélni, mert a közös hullámfüggvény miatt a közöttük lévő távolság indifferens.
Említettem a tudat és anyag speciális kapcsolatát. Ez a kapcsolat szintén a kvantumfizikai kutatások által került terítékre a szakirodalomban. A tudati működést mindeddig a valóságot feltérképező, passzív megismerési folyamatként értelmeztük és senki sem hihette, hogy az közvetlenül, fizikai eszközök nélkül hatást fejthet ki az anyagra (noha hihettük volna, mert a tudat épp úgy része az Univerzumnak, mint amit megfigyel).

Minden részecske szuverén hullámfüggvénnyel rendelkezik, amely az E. Schrödinger által felfedezett hullámegyenlet megoldásából számítható ki. Ez egy komplex függvény, amely valós (reális) és képzetes (imaginárius) összetevőkből áll. A komplex számoknak azonban a fizikai világban nincs értelmük, mivel bármilyen fizikai mennyiség számszerű értéke kizárólag valós számokkal fejezhető ki. Ugyancsak valós számnak kell lennie egy esemény valószínűségének, amely értelemszerűen csak 0 és 1 között lehet. A hullámfüggvény komplex jellege több mint zavarba ejtő. Valós valószínűségeket ugyanis a hullámfüggvényből úgy kapunk, hogy képezzük a hullámfüggvény komplex konjugáltját és ezzel megszorozzuk az eredeti hullámfüggvényt. Mindezzel azonban felmerül egy különös körülmény: a hullámegyenletből a komplex konjugáltat úgy lehet kiszámítani, hogy az idő előjelét megfordítjuk. Akadnak fizikusok, akik szerint ennek mély tudományfilozófiai értelme van. Az ún. koppenhágai modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba megfigyelővel, a szuperpozíció állapotában van és állapotát a komplex, más szóval állapotfüggvény jellemzi, amely utóbbi a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát fejezi ki. Amikor a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik és helyette megjelenik egy reális részecske.
Goswami szerint szuperpozíciós állapot bárhol és bármikor létrejöhet és ez az állapot mindig valamilyen megfigyelés hatására omlik össze és hozza létre a tapasztalható valóságot. F. A. Wolf amerikai fizikus véleménye szerint a hullámfüggvény nem is omlik össze, hanem valamennyi állapot párhuzamosan létezik, és mi a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját tapasztaljuk valóságként. Mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja jelen van, és a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Ha viszont a tudat erre képes, akkor arra is, hogy a szorzatot komplex tényezőkre szétbontsa, és ezáltal beleavatkozzon a fizikai valóságba, ami magyarázatot adhat bizonyos parapszichológiai jelenségekre.

Az idő irányának megfordulása pedig azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten – rendkívül rövid időtartományokon belül – állandó kommunikáció zajlik múlt és jövő között. Ezt alátámasztja, hogy az energia és idő komplementer jellege miatt a határozatlansági reláció (Heisenberg) szerint az igen gyors részecske kölcsönhatásokban az idő-bizonytalanság olyan mértékű lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat nem lehet egyértelműen megkülönböztetni. Bizonyos több lépéses kölcsönhatási sorozatok eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek.
Akárhogy is, a kvantumfizikai korreláció nem fér bele a klasszikus fizikai világképbe. Mármost vagy nem létezik, vagy utóbbit át kell értelmeznünk, tehát ontológiai feladatról van szó. A fizika egységének ugyanis nincs alternatívája. Ez nem azt jelenti, hogy érvénytelenek lennének a fizikai törvények, hanem azt, hogy e törvények összessége (s a fizika egésze) egy elméleti konstrukció, amely potenciálisan létezik trillió és trillió (vagy egyetlen hatalmas, az Univerzum egészére kiterjedő) hullámfüggvénnyel, s annyiad része válik valósággá, amennyit tudatunkkal azzá teszünk. A kvantumfizika mai állása szerint egy szabadon kószáló részecske egyszerre és ugyanakkora valószínűséggel tartózkodik a tér bármely pontján amíg megfigyelésünkkel nem detektáljuk, és így ki nem jelöljük pontos helyét. Ilyenkor hullámfüggvénye összeomlik, és reális részecskévé válik. Ebből az is következik, hogy addig a pillanatig nem is anyagi részecskéről van szó, hanem annak komplex hullámfüggvényéről, ami a schrödingeri hullámegyenletből, tehát egy matematikai fogalomból származik. Ha sok ilyen részecskét detektálunk, a keletkező részecskék reálisan létező anyagi test képét fogják mutatni, amelyek összességéből rajzolódik ki a teljes anyagi valóság.