2024. március 29., péntek.

Ma Auguszta névnapja van. Holnap Zalán névnapja lesz.

Az én kiskirályságom (Bitó János)

ellap_177181784
ellap_177181784cd-lemez400x400_1460903899

 Ingyenes! 


Az én kiskirályságom, Bitó János   Click to listen highlighted text! Az én kiskirályságom, Bitó János Powered By GSpeech

Kevés olyan ember van, akire a Tisza mellett a Marostól délre élőknek, a Tiszát szeretőknek, a halászathoz, vízi világhoz vonzódónak, a hagyományok nyomvonalain annyira méltán kellene emlékezniük; és kevés olyan, a korát, környezetét kitűnően jellemző, írogató ún. parasztönéletrajz-író, akit méltatlanabbul feledtek volna el itt a Tiszatájon, Szegeden, a Délvidéken, mindenütt - mint Bitó János.

Pedig visszaemlékezése, önéletrajza, Az én kiskirályságom a könyvek mértékével mérve nem túl régen, 1930-ban jelent meg. A könyvek életében mi ez a hatvan év? A mi kollektív emlékezetünkben viszont mennyit jelent a százhúsz esztendő, amennyire az 1860-as évek felé már halásznak szegődő, majd halászlegénnyé cseperedő, halászmesterré érlelődő, később halkereskedőként a Tiszát, Dunát bejáró Bitó János kis műve segítségével visszatérhetünk a magyar halászat múltjába, a vizek érintetlen világába, ami ma már emlék és nosztalgia.

Lehet, hogy Az én kiskirályságomat a szegedi múlt, a tiszai halászat néhány avatott szakembere ismeri, de a köztudatba az utóbbi évtizedek folyamán egyszer kerülhetett volna be, akkor is csak egy villanásnyira, dr. Trogmayer Ottónak A víziszamár című tanulmányában 1983-ban. A könyvet azonban egyetlen jelentősebb közkönyvtárban sem lehet megtalálni, nem is hivatkoznak rá a szakterületi monográfiák, még a Néprajzi lexikon sem. Csak a 80-90 éves halá­szok, az egykori kisinasok emlékeztek még rá a Tisza alsó szakaszának mentén. Ma már senki sem él közü­lük. Horgos határában a Bitó-tanya, régi birtoka őrzi még nevét. Egy helyen mégis meglett az elfeledett könyv: a szegedi dr. Apró Ferenc gyűjteményében, aki át is engedte közlésre, s ezért ezúton mondunk neki kö­szönetet, a leendő olvasók nevében is.

Bitó János a Szegedi Szent Miklós templom plébániájának anyakönyvi bejegyzése szerint 1859. júni­us 24-én született Szegeden, és 1932. június 11-én halt meg. A Kistisza utcában átalakítottan bár, de áll még a ház, amelyben hosszú évtizedeken át élt. Küzdelmes, szép pályája alkonyán fogott neki, hogy megírja életét, két évvel halála előtt. Megírja, vagy tollba mondja? Nem tudjuk ma már bizonyossággal. Először az Új Nemzedék című lapban jelent meg folytatásokban 1930. március 15-étől június 19-éig, s eb­ből készült aztán a szerény küllemű könyvecske. A szerkesztői bevezető, amely szinte összemosódik magával az életrajzzal, arra enged következtetni, hogy a szövegezés két személyhez kötődik.

Ami ebből a szerény, de minden ízében átélt visszaemlékezésből az olvasó elé tárul, az maradandó élménye lesz mindenkinek. Bitó János mindenre korán és pontosan emlékezik, s ami emlékezete fényé­ben csak fel is villan, élettel, képszerűséggel, melegséggel, érzelmi viszonyulással telik meg: a gö­löncsér nagyapa, a sok foglalkozást űző apa, a halász­tanyák, Tisza-szakaszok, a Fehér-tó, Szeged régi utcái, az ünnepek, hétköznapok, a halhasítás, a halszárító tanyákon a száradó halak végtelen sorai. Táguló világképével mi is egyre távolabbi tájakat ismerünk meg: Adorjánt és Magyarkanizsát, Szabad­kát és a Palicsi-tavat, a Dunát, a Béllyei- és Kopácsi-rétet, Újvidéket és Vukovárt.

Művének nem a környezet, a halászat pontos ábrázolása volt a célja, mégis azt teszi minden szavában, szinte ösztönösen, fél mondatokkal, találóan. Ha kell, a szegedi 1879. évi árvizet, ha kell, a kolerajárványt, a halászbárkát, a karlócai borászatot, a halfajtákat, a viza elkészítését, a váltóláz okait, a ficsérkedést, a vendéglős életét, azt, hogyan gyűjtötte össze folyó­inkból egymaga az összes halfajtát a budapesti világ­kiállításra.

Anekdotázó kedve Mikszáthéval rokon, akit személyesen ismert, mesélő kedve Tömörkény Istváné­val, akit többször említ, érzelembő derűje Móra Ferencével. Halászati szakértelme, ha nem is rendszerességében, de pontosságában Herman Ottót jut­tatja eszünkbe, aki kutatásai közben nemegyszer kereste fel.

Dr. Papp György (1990)